Előzmények
1969-ben születtem.
Ezen egyszerű oknál fogva a kezdeteknél – merőben biológiai körülmények összejátszásának eredményeképpen – úgyszólván teljesesen lehetetlen volt részt vennem. Nem is igen voltam tisztában azzal, hogy mily történelmi időknek vagyok hiteles tanúja, hisz miközben 1980-ban, a zuglói Kassák Klubban az URH lépett fel esténként, én többedmagammal, mint egyszerű napközis jártam ugyanebbe az intézménybe délutánonként néptáncozni. Nemigen volt fogalmam az itt lezajló nagy horderejű eseményekről. azonban valamit mégiscsak elkaphattam az idők szeléből, hisz arra még ma is határozottan emlékszem, hogy például nem voltam hajlandó megfogni a lányok kezét. Valószínűleg lázadásból. Végül is hazazavartak. Ez a bennem bujkáló ösztön azután egy életre meghatározta a sorsomat.
Az általános iskola alsó tagozatainak sikeres elvégzése után akarva – nem akarva - felső tagozatba kerültem.
Tizenévesen az átlag hülyegyerek rögtön vagánynak érzi magát, és azt hiszi, hogy ezt a külvilág számára mindenáron, sőt lépten-nyomon bizonyítania kell. Ezért ennek elérésére sajátságos magatartásformákat vesz fel; példának okáért: köpköd, csúnya kifejezéseket használ vagy bandát alakít. Lakótelepünkön van egy baráti társaság. mely szintén ilyen bandából nőtte ki magát. Eleinte kerékpárral mentek körbekörbe a panelházak körül, majd mikor kissé idősebbek – tehát vagányabbak – lettek, már motorral cselekedték ugyanezt. A napokban láttam a bandát. Kocsit mostak. Együtt, mint régen...
No, de vissza a kezdetekhez.
,A vagányság első számú és legnépszerűbb ismertetőjegye az együttes. Az együttest ki lehet írni a padra, az iskolaköpenyre. Lehet róla jól informáltan társalogni, esetleg ez ügyből kifolyólag társunkat bántalmazni, az én időmben amikor a felső tagozatba iártam. a legnépszerűbb divat az
úgynevezett csöves volt. A fiatalok az iskolába – ki tudja, mi okból – tarisznyával jártak, s erre a sajátságos tanszertároló eszközre golyóstollal együttes neveket írogattak fel. Ezt, úgy látszik, fontosnak érezték, majd a szünetben összegyűltek, és furcsa dolgokat hangoztattak:
– Én Karthágós fej vagyok! - mondta egy csúnya kisfiú. – Hm, én meg Ricsés fej! – mondta egy még csúnyább. – Igen? Na hát én meg Hobós fej! – jelentette ki büszkén hetvenkedve a harmadik, aki ráadásul még görnyedten is állt.
Ezen én, meg egynémely barátom – akik kívülállók voltunk – nagyon elcsodálkoztunk, de megtetszett a dolog. Lázadók lévén elhatároztuk, hogy mi is „fejek leszünk, ám valami olyasfélék, ami az átlag fiatalok kőzött abszolút nem népszerű, ezáltal hülyének néznek, és így lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk.
Figyeltünk, tájékozódtunk, nyitva tartottuk a szemünket...
Egy nap aztán kiálltam az osztály közepére, lábamat szétvetve, kezemmel hanyagul a tanári asztalra támaszkodva, magabiztos hangon kijelentettem:
– Én Kalákás fej vagyok!
Dermedt, néma csend. A tekintetek a teremben ijedten kapcsolódtak össze, majd egy darabig senki sem mert megszólalni. A légy zümmögését is hallani lehetett. A némaságot kihasználva két barátom" (Péter és a Szomszéd csávó; társaim a kívülállásban) mellém sorakozott, majd sorban kijelentették:
– Én Vadrózsás fej vagyok!
– No, hát én meg 100 Folk Celsiusos! Azzal körül sem pillantva elhagytuk a termet.
Ez a lázadó világszemlélet aztán az évek folyamán nemhogy alábbhagyott volna, hanem még szélsőségesebb méreteket öltött.
Mint említettem, a fiatalok különös és furcsa szokásait - mint kívülállók – nagy érdeklődéssel szemléltük, szinte nagyító alá véve a jelenségeket, mint holmi tudós a szokatlan rovarfajtát.
Megfigyeltük többek között azt is, hogy embertársaink igen nagy jelentőséget tulajdonítanak bizonyos ruhadaraboknak, illetve öltözködési szokásoknak, és rájöttünk arra is, hogy ezeket valamilyen módon kapcsolatba hozzák a zenei ízlésükkel. Ezen nagyon elcsodálkoztunk. Ám még nem ért véget számunkra a meglepetések sorozata, mert az emberi butaság eme vizsgálata közben azt tapasztaltuk, hogy embertársaink ruhatárukat, és ezzel valójában ízlésüket és gondolkodásmódjukat igen gyakran cserélik, s általában nem önálló megfontolás alapján, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az adott pillanatban a többi is ezt teszi. Fiatalok lévén (10-11 évesek lehettünk ez idő tájt) nemigen fogtunk bele a divat, illetve az emberek irányíthatóságának mélységein filozofálni, ellenben a tettek embere – és természetesen lázadók – lévén elhatároztuk, hogy forradalmasítjuk az öltözködési kultúrát, teszem azt, egy olyasféle viselettel, amin mindenki felháborodik, hülyének néz, s ezáltal lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk (lásd, mint fentebb).
Megalakítottuk tehát a Szomszéd csávóval a Zacskóslábú Csoportot, amely szerintem máig a legegyedibb az úgynevezett „kívülálló öltözködési szokások között. A zacskóslábúság abban nyilvánult meg, hogy a Zacskóslábú az utcán közlekedve, a magánéletben, illetve a hivatali munkában (mellesleg egy vérbeli Zacskóslábú nem dolgozik, mert megalázónak tartja), köteles mind a két lábára és a fejére egyegy nejlonzacskót felhúzni, abban járni-kelni, s közben öntudatosan viselkedni, s egyáltalán azt a benyomást kelteni, hogy a Zacskóslábú, mint olyan, különb embertársainál. Szigorú szabályok voltak arra nézve is, hogy milyen zacskót alkalmazhat, aki tagja a mozgalomnak. Lábra kizárólag Centrumos és Skála-Coopos zacskó volt húzható, a fejre legjobban ajánlott a Röltex-Rózsi emblémával ellátott termék, vagy esetleg – végszükség esetére – Domusos. Megvetés járt osztályrészül annak a Zacskóslábúnak, aki holmi alantas Ápisz
feliratúval mutatkozott. Az ilyet, mivel lejáratta a mozgalmat, indokolt esetben a tagok ki is zárhatták. Ünnepi alkalmakra - például: tanévvége, zacskóslábúság alakulásának évfordulója – engedélyezhető volt a Marlboro feliratú szatyor is.
A mozgalom sajnos nemigen tudott jelentős tömegü bázist maga mögé állítani, pedig szokásai semmivel sem voltak ésszerűtlenebbek bármely más ellenkultúra hasonlóan értelmetlen és nevetséges jelképrendszerénél.
Mindenesetre sajnálatos tény, hogy mozgalmunk fénykorában, virágzásának csúcspontján is mindössze két főt számlált.
Azt már említettem, hogy lázadó szellemiségü ember vagyok. arról azonban még nem beszéltem, hogy a családom milyen hagyományokra tekinthet vissza ezen a területen. Állítólag már a dédapám is mindig háborgott valami ellen. Hogy pontosan mi volt a baja, azt sajnos nem őrizte meg a családi krónika, azonban hallottam különféle visszaemlékezésekből, hogy jártában-keltében odament az utcán idegen emberekhez, megállt mellettük és elkezdett elégedetlenkedni a fülükbe: '
– No, hiszen majd meglátja kend! – morogta vészjóslóan az illetőknek dédapám, s hozzá még csikorgatta is a fogát.
– Nem lesz ennek jó vége! – ígérgette, majd összeszorított öklét az ég felé emelve magában dörmögve elballagott.
Nagyapám már valódi lázadó volt. Amikor 1918-ban a csehek hadsereggel jöttek az észak-magyarországi területek elfoglalására, akkor ő ott fellázadt, és valami három darab csendörrel (ha igazat szól az tsajádi krónika) több napig védte Szobot a betolakodóktól. Mindenestre valami mindenképpen történt, mert később – ez ügyből kifolyólag – nagyapámat ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.
Anyám is igen lázadó volt. Negyven évig ellenállt Kádár Jánosnak. A nyitott konyhaablakban, az egész lakótelep füle hallatára bömböltette a Szabad Európa Rádiót, és akármennyire is forszírozta a diktatúra, nem volt hajlandó belépni a pártba.
Őseimnek fentebb vázolt radikális életszemlélete jelentősen hozzájárult világnézetem kialakulásához, míg végül is a nyolcadik osztályban szembeszálltam a vezetéssel.
Az iskolai tanórák, részemről, a hatalommal való packázásból, illetve államellenes cselekedetekből álltak. Kémiafüzetem komoly fegyvertény volt. Csak ültem a padban és alkottam. Ami információ a fülembe jutott a dörülöttem folyó homályos duruzsolásból, azt nyomban képi formára alakítottam, és belevittem alkotásaimba. Például megütötte a fülemet a következő mondat, miszerint: „A timföldet a Szovjetunióban gyártják."
Olyan volt ez énnekem, mint csataménnek a kürt szava. Szemem felcsillant, arcomon megjelentek a hatalommal szembeni dac és lázadás nemes vonásai, s miközben szám gúnyos mosolyra torzult, kezem magától indult hősi tetteket végrehajtani, és ezen kijelentő mondat fűzetem lapjain kétoldalas freskó képében realizálódott. Az „O" betük helyén két büszke vörös csillag díszelgett, az „S" betű természetesen sarló-kalapáccsá módosult, a mondat végén pedig Mars rohangált kezében a Tőkével. Mondanom sem kell, hogy eme csodaszépen kidolgozott oldalakon kémiának, vagy bármiféle más órai munkának természetesen nem maradt hely. Ma sem értem, miért nem buktam meg ebből a tárgyból.
Ez az ellenzékiség lett végül is az összekötőkapocs kőztem és a punk között. A punkról ugyanis itt még nem volt szó, hisz bármiféle rockzenétől arisztokratikus gőggel zárkóztam el, az államhatalmat azonban abban az időben már nagyon nem szerettem, s midőn a Dózsa György Gimnáziumban megkezdtem középiskolai tanulmányaimat, a fent nevezett intézmény egy meggyőződéses ellenzékit fogadhatott tanulóinak sorába.
Annyira nem kedveltem a kommunistákat, a rendszert, meg mindent, ami ezekkel kapcsolatos, hogy lelkesen kapkodtam bármi után, ami csúnya jelzövei illette gyűlöletem célpontjait. Ha valaki a folyosón szidalmazta a szovjet államfőt, mögé álltam és bátorító megjegyzésekkel bíztattam tevékenységének folytatására. Ha fülembe jutott, hogy padtársamnak nem tetszett az előző esti szovjet film – mosolyogva és elismerően pillantottam rá, egész napra mellészegődtem, az ebédlőtől egészen hazáig, közben le nem vettem róla a tekintetemet, egyfolytában mosolyogtam, s szememben az üldözött másként gondolkodók baráti sorsközösségének melege izzott.
Az egyik reggel – 1983 őszén jártunk – iskolatársam, bizonyos M. Sándor nevezetü tanuló, titokzatos arccal jött be az első órára. Láthatólag nem figyelt, csak ült magába mélyedve, néha gőgösen körbepillantott a jelenlevő tanulókon, majd megvetően hümmögött egypárat. Láthatóan büszke volt valamire. Iskola után elhívott, hogy látogassam meg, mert mutatni akar valamit.
– El tudom képzelni, mi lehet... – dünnyögtem Tólényesen már Sanyi barátomék lakásán, mikor láttam, hogy a magnetofonkészülék csatlakozóját dugdossa, és a kazetták kőzött turkál csillogó szemmel. Nem nagyon osztoztam lelkesedésében, s már előre felvettem az olyan ember arckifejezését, aki a türéshatár végén jár és már nem sokáig bírja a szenvedést. Bíztam benne ugyanis, hogy ez megkímél majd a várhatóan kellőképpen szintalatti kultúrmocsok túlontúl hosszúra nyúló élvezetétől. A készülékből először tompa zörejek hallatszottak, majd egy hang a következőket közölte röviden:
„1982. Íme eljött az újesztendő. Be van tiltva mind a kettő. Hölgyeim és uraim, az ETA vonósnégyes. Anarchia!"
Az utolsó szó visszhangzott még egy darabig, úgy látszik ez volt a legfontosabb az előbbi mondatból, majd újra kezdődtek a fentebb említett tompa zörejek. Kisvártatva az iménti durva hang tulajdonosa megkezdte műsorát:
,Fölfordulás, anarchia
Az egész világ egy nagy hiba
A példa mindig bizonyitja,
Ha dúlunk téged. anarchia!
Vagy vörös vagy , vagy fehér,
Az utcákon folyik a vér.
Oroszország, Amerika
Egy nagy picsa, anarchia!"
Hát így kerültem én kapcsolatba a punkkal. A kazettán az ETA nevezetű zenekar félórás időtartamú műsora, illetve a CPg „Erdős Péter"című dala szerepelt. Mindezt persze akkor nem tudtam, a szövegeket sem értettem mindenhol, a zene, mint olyan, fel sem tűnt, hogy egyáltalán szerepet játszik a zúgás előidézésében, csak az volt számomra nyilvánvaló, hogy itt igen erőteljes másként-gondolkodásról van szó.
A kazettát természetesen rögtőn hazavittem és kellőképpen kiélveztem. A zene persze nem tetszett eleinte, de efölött könnyedén átsiklottam, hisz a műsorban szó volt telefonlehallgatásról, Sztálinról, Ceaucescuról (őrá különösképpen haragudtam), és hallható volt egy „Munkát, kenyeret!" című műsorszám, amiből jóformán csak ezt a refrénként visszatérő sort tudtam kisilabizálni, tehát csupa olyan témakör, amit egy lázadó ellenzékinek illik hallgatnia, ha tetszik, ha nem. Legalábbis én ezt akkoriban valahogy így gondoltam. Fejemben hamar összeállt a képlet: punk = rendszerellenesség. Eleinte ugyan egy kissé zavart az a mellékkörülmény, hogy ha a punk Angliában alakult ki, akkor mi a fenét akarnak azok ott lázadozni, amikor náluk nincs is kommunizmus?! De hamar elhessegettem magamtól ezt a kellemetlen gondolatot, s attól a pillanattól kezdve öntudatosan készültem a punk élethivatás betöltésére.
Azután, ahogy később szélesebb rálátással szemléltem a dolgokat, lassanként rájöttem, hogy itt azért nem csak erről van szó.
Tudsz három akkordot, alapíts együttest! – hangzott el a jelszó 1976-ban Londonban, és Mark Perry, a Sniffin' Glue nevezetü fanzinban be is mutatta eme kellékeket, melynek tudománya, úgy gondolta, elegendő egy amatőr punk-zenekar számára az induláshoz.
Mi ketten a Szomszéd csávóval, 1983-ban Budapesten, nem rendelkeztünk az efféle gyerekes, dicsekvésre alkalmat adó cicomákkal, mint akár egyetlen akkord ismerete, viszont mindenáron ki akartuk fejezni elégedetlenségünket a dolgok állásával szemben, ezért zenekar alakítása mellett döntöttünk. A formáció rövid tűnődés után az AVO nevet vette fel,
(A forrmáeió alkalmazottjaként Bazsalikom kampány. illetve Révész Sándor Ellenpropaganda Osztály néven is próbált, mivel Szomszéd csávó határozottan meg volt róla győződvee. hogy a Piramis volt énekesének „Nem tudtam. Hogy így fáj” című dala azért folyik lassan már a csapból is, mert biztos a Párt áll mögötte. )
mivel oly elnevezést óhajtottunk adni a társulásnak. melyen mindenki felháborodik, hülyének néz, és így lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk (lásd, mint pár lappal előrébb). Egyébként is az uralmon lévő hatalmat akartuk kigúnyolni, s ehhez a cselekedethez az AVO név pompásan megfelelt.
Az együttes később, 1984 tavaszától, Magyar Királyi Tűzoltózenekar (MKT) néven sértegette a diktatúrát. mely – bár minden erőnket latba vetettük – nem kívánt változtatni elnyomó politikáján.
Mindettől függetlenül amit csináltunk, forradalmian új volt. Aki mai füllel belehallgat a fennmaradt felvételekbe, elcsodálkozhat azon. hogy lehetett, hogy valami ennyire megelőzze a korát. A zene egyszerű, monoton és primitív. Harmonizálásnak nyoma sem volt sehol, de pontosan ettől volt szokatlan és újszerü. A zenei váltások disszonánsak voltak, és egyáltalán nem illettek a pár másodperccel korábbi dallamhoz. Az énekes – általában Szomszéd csávó (Samodai Tamás)
Jómagam és Bánki, az A akkord jeles tudója
énekelt, én gitároztam és egy barátunk dobolt – természetesen nem tudott énekelni, csak mondta, mondta a szöveget megállás nélkül, egészen addig, amíg véget nem ért a szám. Refrének nem voltak. A szövegvilág is újszerű volt. Szidta persze a rendszert, a kommunizmust, ez természetes – egy '80-as évek eleji punk-zenekartól ezt el is várta az ember -, de kifejezetten közép-európai, sőt magyar látószögből szemlélt mindent. Mellesleg a kísérleti hangzás titka rendkívül egyszerű.
Fogalmunk sem volt a zenélés szabályairól, hiszen semennyire sem tudtunk zenélni, így viszont sikeresen elkerültük a sablonos megoldásokat, s olyan ötleteket al calmaztunk, ami egy iskolázott, tehát valamilyen irányba már befolyásolt zenésznek soha eszébe nem jutott volna. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogyha az idő tájt nem 16 éves kisfiúk lettünk volna, és legalább egyszer fel is lépünk, ma már legendák lennénk. De hát nemigen gondoltunk mi a fellépésre.
A zenekar halálát végül is a profizmus okozta, ez az örök ellenség, mely sírját ássa minden egyéni gondolatnak. Az történt ugyanis, hogy 1985 nyarán megismerkedtünk a gitártudással.
Ez a sajátos esztétikai fogalom egy Bánki Gábor nevezetű, göndör hajú kisfiú képében jelentkezett. Zenei ízlésünk nem volt egészen ugyanaz, hisz mi akkortájt a The Stranglers-ért és a Dead Kennedys-ért lelkesedtünk, ő viszont még jóval konzervatívabb volt ilyen téren, mégis pillanatokon belül bevettük a zenekar tagjainak sorába. Bánki sikerének titka az A" akkord volt, melynek létrehozásában jelentős mértékű jártassággal rendelkezett. Attól a pillanattól kezdve egy jó darabig határtalan lelkesedéssel gyártottuk a középszerűbbnél középszerübb sablonokat, az elcsépelt betéteket. Egy célunk volt mindössze: úgy megszólalni, ahogy az egy ,igazi" együtteshez illik, tehát akkordokkal, refrénekkel, szólókkal.
Életkép 1. Egy fiatal pár őrök hűséget fogad egymásnak
Ki kit ismer?
Történetünk idején a honi punk-színtér kísértetiesen emlékeztetett egy Mikszáth-korabeli vármegyei hivatalnoktestületre. Thurócz vármegyébe bejutni főszolgabírónak, vagy bekerülni egy ismertebb punk-bandába; nos, protekció nélkül mindez egyaránt lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
A leendő lázadó a hőn áhított cél érdekében tehát megpróbálkozott ajánlásokra hivatkozni. Ezek az ajánlások persze különféle szinteken mozogtak, ezért a hatásuk is eltérő volt. Például egy punk-társaság valamelyik egyszerű,
"mezei" tagját ismerni gyakran kevés volt az üdvösséghez. Az ilyenből gyakran hármat, négyet is fel kellett mutatni.
Nagyobb súllyal estek latba a "régi arcok”. Egy vérbeli, eredeti régi arc ismerete már nagyban egyengette a leendő kívülálló célját a befogadás felé. A régi arcok megmérettetése megegyezett a patinás borokéval. Az ifjú punk-jelölt oly gőgösen vágta oda: Nekem haverom a Diana, aki már '81 óta nyomul"; mintha grófi társaságban hanyagul hencegne egy 1722-es évjáratú, Rákóczi-korabeli Tokaji aszúval.
Legjobb protekciónak természetesen az együttes tagok számítottak. Egy effajta mondat: Nekem cimborám az Elhárítás énekese". vagy: Minden szombaton együtt iszogatok a T-34 basszusgitárosával"; garantált tiszteletet ébresztett.
Akadtak persze bohó túlzók is, akik néha abba a hibába estek, hogy hencegő állításaikat a tények sajnálatos hiánya folytán a képzelet szabad szárnyalásával egészítették ki. Az ilyesmi néha bejött, néha nem. Az utóbbi gyakran kellemetlen következményekkel járt.
Tanúja voltam egy ilyen esetnek. 1986 nyarán történt a Vörösmarty-téren. Nagy társaság volt, és éppen feszült volt a hangulat, ugyanis néhány közepesen régi arc nehezményezte, hogy holmi nyikhajok (New punkok) szennyezik a levegőt a szakmában tisztességben megőszült lázadók környezetében.
Nándi, más néven „Korcs Undor Nünü", kinek személyes ismerete jelentős hefohással bírt az előmenetel szempontjából.
Forr a levegő. Az ifjoncok megveretése már esedékes volt, amikor az egyik nyikhaj azzal próbált kibújni a testi fenyítés egyre reálisabb veszély alól, hogy nevekkel kezdett dobálózni:
– Nekem haverom a Patkány!
Állítását kétkedő moraj és hümmögés kísérte. Némileg jogosan, hisz csak abban az évjáratban és csakis Pesten körülbelül tizenöt Patkányt tartottak nyílván. Patkányból túl nagy volt a kínálat, így a kereskedelem őrök tőrvénye szerint árfolyama meglehetősen alacsonyan szárnyalt.
Érezte ezt az ifjonc is, ezért újra támadásba lendült:
– És a Felszab-téri kopaszokat is ismerem!
Ennek már némileg több foganatja volt, bár a hitetlenkedés bántó mellékzöngéje továbbra is beárnyékolta a diskurzust. Hogy némileg lecsillapítsa a kedélyeket, valamint, hogy a kétkedés maradék gócpontjait is felszámolja, az ifjú kívülálló mindent egy lapra tett fel, és hanyagul odavetette:
– Ja. és nekem haverom a Japán!
Erre az egyik skinhead. aki eddig pár lépés távolságban. némileg közömbösen szemlélte a jelenetet, felvonta a szemöldökét, lassú léptekkel egészen közel jött a delikvenshez, ujját a mellének szegezte, majd kíváncsian megkérdezte: – Te ismered a Japánt?
Az illető kissé megszeppent, de már nem volt visszaút. – Igen, ismerem a Japánt!
– Tényleg?
– Persze, a legjobb haverom.
A nagydarab skinhead elégedetten feljebbrántotta a
nadrágját, kedélyesen végignézett a feszülten figyelő hallgatóságon, majd röviden csak ennyit mondott: – Én vagyok a Japán.
Életkép 2. Kaktusz (Lenin körút. Trottel) és Kiru Chemotox
Az előszobában ma is áll egy egészen a földig érő, hatalmas velencei tükör. Eme díszes lakberendezési kellék még a nagymama hagyatékából maradt a család birtokában.
nagymama sajnos messze esett a büszke családi tradícióktól, és képtelen volt a lázadás elvégzésére. Mamlasz módon, tétlenül nézte, hogy a bolsevikok kivegyék kezéből belvárosi üzletét, s még arra sem volt képes, hogy legalább csípős hangon megjegyzéseket tegyen a kilakoltatást végző szállítómunkások testi hibáira, elálló fülére, pattanásaira, esetleg rokoni kapcsolataira. Sajnos nem lehettem mellette, hogy vezessem harcában.
A tükör szerencsére elkerülte az ellenség figyelmét, és így a család tulajdonát képezi ma is, mint már mondottam.
Ez előtt a tükör előtt álltam önelégült arccal 1985 szeptemberében. Magamat nézegettem egy álló órája, és tevékenységemet a jelek szerint nem nagyon óhajtottam befejezni, mert még tüzetes és kimerítő vizsgálat alá akartam venni, hogyan is festek hátulnézetben az új bakancsomban.
Erőlködve forgattam a fejem, és mindenáron át szándékoztam nézni a vállam fölött, ami nem nagyon akart sikerülni.
– Hah! – dohogtam magamban rosszkedvűen, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve abbahagytam az eddigi hiábavaló próbálkozást, s taktikát változtatva, testemet fejemmel együtt meghajtva a lábaim közé dugtam; így végre át tudtam pillantani a hátam mögé.
Elégedetten szemléltem az elém táruló látványt. A bakancs hátulnézetben is ott volt, ahol lennie kellet, s büszkén virított ki az elöírásszerüen felhajtott farmernadrág szára alól.
– Gyönyörű vagy! – hallottam anyám hangját a konyha irányából, aki, úgy látszik, szemtanúja volt az elóbb leírt eseménysorozatnak.
Bosszús arccal egyenesedtem fel, s vonultam el a kisszoba irányába bevégezni az öltözködés műveletét.
– kispolgár! - jegyeztem meg megvetően, majd erőteljes mozdulattal kilincsre zártam a szobaajtót.
Izsák Attila, az egyik legkitartóbb „régi arc".
A punk öltözködés szabályai
„Ha valaki felvállal egy eszmei-ideológiai közösséget valamely testülettel. komoly felelősséget vesz a vállára. A szabályok szigorú betartásával válik csak lehetségessé a részvétel bizonyos rendezvényeken.
Helyesen teszi a tag, ha igazodik bizonyos soha le nem fektetett, ám mégis létező előírásokhoz, viszont a túlontúl tradícionális megjelenés, az egyéniség hiánya rossz pontokat jelent az előmenetel szempontjából.
A külső jegyeket a rendezvények, összejövetelek, tömeggyűlések alkalmával az önkéntes ellenőrök rendszeresen ellenőrzik. Ezen illetők mennyisége darabszám szempontjából nemritkán alig marad el a tagság összlétszámától. "
1985-ben a punknak is megvoltak a maga íratlan öltözködési szabályai. Ezek többsége igen sajátságos, s mivel speciális kortünetnek számítanak, úgy gondolom – már csak folklorisztikus értékei miatt is – érdemes az utókor számára megörökíteni.
„A lázadás alapvető kelléke a bakancs. Ez a ruhadarab
nemes hogy kiemelt fontossággal bír, hanem sajátos módon még információt is nyújt viselője társadalmi állásáról a társadalmon kívüliek kőzött. " „
(Lázadók kézikönyve, 2. oldal)
A ranglétra legalsó fokán álltak az MHSZ-bakancsban lázadók. Ezeket mindenki lenézte, és ha még bűnüket azzal tetézték, hogy a bakancs szárát összefogó bőrszíjat nem távolították el, szóba sem álltak velük.
Tekintély szempontjából középütt helyezkedtek el a rendőrségi, tiszti, vagy egyéb, esetleg külföldi lábbeliben tevékenykedők. Ide tartozott az is, aki leplezni akarván MHSZbakancsos voltát, lábbelije színét fekete cipőkrémmel megváltoztatta, s mindenekelőtt eltávolította az előbb már említett, lenézésre alkalmat adó szégyenletes bőrszíjat.
No, és legfölül álltak azok, akik Martens bakancsot hordtak. Hogy végül is mi volt ennek az oka, a mai napig sem értem. A ranglétra legalján elhelyezkedő szerencsétlen páriákat gyakran egy különös jelzővel illették, megvető pillantások. s fensőbbséges modor kíséretében. Ez a sajátságos jelző egy rövidke kifejezés volt, amely a következőképpen hangzott: „Nyú punk" Ez a beavatottak körében annyit jelentett, hogy az illető, akit a negatív kitétellel illettek, új még a szakmában. tapasztalatlan, nem érti a lényeget, s cselekedeteivel lejáratja a mozgalmat. Ilyennek számított tehát az az ember, aki a józan észre hallgatva azt húzta a lábára, ami épp a keze ügyébe került, s egyéb fölösleges dolgokkal nem törődött. Ezzel szemben a Martens bakancsot hordó elit nem volt ilyen felelőtlen „hübelebalázs. Komoly összegeket fizettek azért, hogy elmondhassák: lábukon a híres-neves dr. Martens által gyártott bakancsban fogtak neki a lázadásnak, egy olyan ideológia nevében, mely a divatellenességet, s a ,csináld magad!" elvet tűzte zászlajára.
Ők értették a lényeget.
Megjegyzem, én ezen a területen az arany középút híve voltam. Bolond lettem volna kiadni egy rakást pénzt efféle értelmetlenségre, de mivel nem akartam rossz színben feltűnni, MHSZ bakancsomat gondosan feketére suvickoltam, és azt a bizonyos bőrpántot a legelső alkalommal, az előírásoknak megfelelően eltávolítottam. Az már más lapra tartozik, hogy a bakancs így valóban sokkal esztétikusabb.
Nem sokkal később a probléma szerencsésen megoldódott, amikor szert tettem egy gyönyörű lengyel rendőrségi bakancsra, mely kinézetre megtévesztésig úgy festett, mint az lábbeli, amelyben Jean Jacques Burneh* kelt ki a világ ellen.
(Az angol The Stranglers basszusgitárosa. A zenekar újszerű és brutális basszusgitár hangzása rock-történelmi jelentőségü. 1977-1982 között minden albumuk mestermű. Attól fogva ielentéktelen.)
Ezen jeles napokat s eseményeket átélt lázadási kellék ma is tulajdonomat képezi. Néha fel is veszem, amikor elfog a hangulat. De térjünk vissza a lényegre, mielőtt túlontúl eluralkodik rajtam a szentimentalizmus.
AJÁNLOM AZ OLDALT
