A punk negyedszázada

A lenyúlt lázadás

Legutóbb a seattle-i és a prágai antikapitalista demonstrációkkal kapcsolatban is emlegették a negyedszázada, a legendás Sex Pistols együttes polgárpukkasztó botránysorozatai nyomán mintát, öntudatot és önálló kifejezési formát kapott punklázadást. Pedig az azóta számos változáson és elágazáson átment mozgalom eredetileg csak egy életképesnek bizonyult marketingötlet volt.

„Azokat a hangoskodó vandálokat, akik magukat anarchista punknak titulálva kalapácsokkal estek az üvegportáloknak, s molotovkoktélokat hajigáltak a rendorökre, a hetvenes évek közepén nem neveztük punknak. De még csak nem is a hajtaréj, a ruházat vagy egy bizonyos márkájú bakancs jelentette a punkságot. A lényeg az álszent kispolgáriság elvetése, egy ízlésfajtától való megcsömörlöttség volt" - borong a New Musical Express (NME) címu legendás brit zenei szakmagazin hasábjain Tony Parsons. Aki igazán illetékes: o volt az, akinek negyedszázaddal ezelott ugyanezen orgánum révén volt szerencséje tudósítani a nagyérdemut a punkmozgalom indulásáról. A „termékkel", a lázadásprojekttel a könnyuzenei ipar rukkolt ki: az újdonságtermelok a Sex Pistols „Anarchy in the U. K.", Amerikában pedig a Ramones „1976. IV" címu kislemezével kínálták meg az ABBA, a Boney M és a hozzájuk hasonlók túlfinomult negédességébe belefáradt nagyérdemut. Ám hogy a kezdeményezés valódi - és nem csak piaci - keresletre talált, bizonyítja, hogy a muzsika és a külsoségek mellé-mögé szervezodo szövegek a nyolcvanas évek elejétol már önálló punkirányzatok létrejöttéhez is elegendo munícióval szolgáltak.

„A punk a rock fejlodésének egy olyan pillanatában keletkezett, amikor a hippimozgalom kimúltával csak a legdurvább tabuszegés jelenthetett kiutat a hetvenes évek hidegháborús, konzervatív társadalmi visszarendezodésébol" - állítja A punk narratívája címu könyvében az amerikai szubkultúra-kutató, irodalmár-szociológus Greg Wahl. A hetvenes évek elso harmadának végén az angliai iparvárosok perifériára szorult fiataljai választották eloször a generációs lázadásnak ezt a minden korábbitól különbözni kívánó formáját. Amihez értelemszeruen szakítani kellett a magukat ugyancsak lázadónak mondó elodökkel is, a hatvanas évek virággyermekeivel, illetve az o „Szeretet, Béke, Egyesülés" szentháromságukkal.

A punküzenet elso megfogalmazóinak kemény magját a társadalmi senki földjére szorult rétegek nagykamaszai alkották, akik - mint Wahl is írja - tettek a polgári társadalom konvencióira, szentségeire, a tradicionális viselkedési szabályokra és a küllemre, ha egyáltalán ismerték ezeket. Az angol Marcus Greil Rúzsnyomok címu, a kor ifjúsági és zenei irányzatait majdnem félezer oldalon át tárgyaló dokumentumkönyvének tanúsága szerint így lett az agresszív figyelemébresztés eszköze az addig csak módjával használt citromsárga, ciklámen-, tuzpiros, ultramarinkék színu ruházat, az égnek állított, kócosra borzolt vagy épp megtépett és csiricsáréra pingált frizura, valamint az ehhez „viselt" közterületi, kocsmai és bárhol máshol okozott botrány. No meg a minden iskolázottságot és szakmai szabályt hangsúlyozottan nélkülözo minimál-„zene". A magukat vállaltan punknak nevezok (hogy a magyarul mihasznát, léhutot is jelento jelzot ki aggatta rájuk, nem tudni) Wahl szerint nyersen kezdetleges ellenzenéjükkel - ami olykor csak részben fakadt az eloadók zenei képzetlenségébol -, gátlástalan viselkedésükkel az elottük lázadók árulásáról, vereségérol, integrálódásáról is véleményt kívántak nyilvánítani.

Az 1975-ben alakult s a hetvenes évek folyamán a punkzenekarok zászlóshajójának tekintett Sex Pistols és emblematikus frontembere, Johnny Rotten „maga volt az orült, mániákus antihos, egyfajta 20. századi III. Richárd, aki dalszövegeiben nemcsak a brit monarchiát figurázta ki, de lebuzizta más bandák tagjait is, mindezt mindenfajta muzikalitás nélkül" - idéz fel hangzást és látványt Wahl. A Pistols tabuszegése, végletes szókimondása azonban nem állt meg itt. A giccstol a poézis felé törekvo és olykor oda meg is érkezo, ám a hetvenes években megint csak szériamunkába süllyedo popkultúra ellenében Rotten „felfedezte" az obszcenitást, és Jon Savage angol kultúrtörténész szerint a rockbizniszben e téren o döntötte le a tabukat. Kétségtelen, azóta a könnyuzenei stílusok számos áramlatában - az amerikai fekete gettók rapjétol kezdve a heavy metalig - megjelenhettek a mindennap használt, de a dalszövegekbol addig mellozött, a polgári értékrend szerinti trágárságok is.

Sokan vélték, hogy a punk dührohama a nagy kitörés után hamar alábbhagy - és alig tévedtek. Már más kérdés, hogy az 1994-ben Kaliforniából indult, hol neopunk, hol posztpunk, netán melodikus punk néven illetett új punktrend - amit olyan bandák fémjeleznek, mint a Bad Religion vagy a Green Day - megint lát fantáziát a dologban. Ezek vezérmotívuma azonban - mondják -, bár az eloadás és a szövegek keménysége nem marad el az elodöktol, már inkább csak jól megkreált mudüh, bevételfialó arculat. A lényeg a zene sodrásában eladható gör- és hódeszka, az anarchiajellel, a vörös körbe írt nagy A betuvel emblémázott divatmotyók, kapucnis dzsekik, óriás zsebes nadrágok, bakancsok, valamint az életérzésbeli muníciót szolgáltató hangzóanyagok, videók és egyéb kiadványok értékesítése.

A punk ugyanis újra „divatba lett hozva". Mégpedig ugyanazok által, akik negyedszázada a Sex Pistols amúgy spontánnak induló lázadását üzleti sikerré szelídítették. A brit Malcolm McLaren és a divatipari guruvá is emelkedett Vivien Westwood volt ugyanis, akik annak idején létrehozták az azóta is csak a „nagy rock and roll svindli" néven emlegetett kampányt. Ennek során például a Sex Pistols bemutatkozó albumának beharangozására hivatott tévébeszélgetés elott kemény odamondogatásra biztatták, sot állítólag még le is itatták a BBC stúdiójába meghívott zenészeket, akik aztán olyan trágárságdömpinggel kápráztattak el mindenkit, hogy hosszú idore adtak témát a nevük sulykolására használt angolszász bulvársajtónak.

Pedig az irányzat képes volt nívósabb produkciókra is. Ilyen volt az 1976-ban alakult, a Pistolsnál - zenei produkcióját tekintve mindenképp - kvalitásosabb Clash. Ez a banda ugyanis sokkal ideologikusabb, olykor a mai újbalos és anarchista csoportok számára is érvényes üzenetekkel sokkolta a rendpárti többséget. Mindenesetre „ok szóltak eloször a popban ta kizsákmányolt munkásrólT, a tminden feka potenciális bunözoT rendor-sztereotípiáról" - állítja a „gettókultúrákkal" foglalkozó brit szociológus, Steve Abrams. Mindezekhez az énekes-dalszerzo-gitáros Joe Strummer és követoi a trágárságokat háttérbe szorító, de mégiscsak hiteles nyelvet, a vegyes etnikumú kültelki lakosság - az avatatlan fül számára szinte érthetetlen - szlengjét használták. Egy 1976-os New Musical Express-beli interjúban kérdezték is Strummert, miért nem „rendes", értheto londoni szlengben énekel. „Olyan ez, mint a jamaicai raszták vakerja. Ha érdekel a lényeg, Bob Marleyt is meg kell hallgatnod vagy százszor. Addigra pedig már az agyadba is égett a zene és a mondanivaló" - fogalmazta meg programját az ospunk.

Arról már nem is szólva, hogy a Clash a punk primitív, két-három gitárakkordos, „ipari" dübörgésen alapuló ellenzenéje helyett latinosan lükteto, skának is mondott, gyakran rézfúvósokkal is megspékelt stílust hozott létre. Ezt fejlesztették aztán tovább olyan, a nyolcvanas évek végén induló úgynevezett anarchopunk, antirasszista bandák, mint az egy számán belül spanyolul, franciául és angolul is éneklo Mano Negra vagy a Seattle és Prága utcáin demonstráló punkutódok által jelenleg leginkább kedvelt, etnopunknak aposztrofált, s Che Gueverának himnuszt is író Manu Chao.